A SysAdmin's Blog

Folytatván tegnapi kis sztorinkat: irány Németország! De még csak most kezdődött a java! Mint utóbb kiderült az állásinterjú és a szerződés a legkönnyebb része volt az egésznek.

A német ingatlan-piac kicsit sem hasonlít az otthonira. Amíg Budapesten 1 diákra 10 albérlet jut (és a diák válogathat), addig itt pont ellentétes a helyzet. Nekem óriási nagy szerencsém volt, hogy egy haverom (nevezzük Erno-nek) már kint élt Karlsruhe-ban és segített a lakáskeresésben, nélküle nem tudom, hogy hol aludnék. De ennyire még ne szaladjunk előre. Tehát lakás. Kb. február közepén kezdtünk el Erno-vel közös lakást keresni, én ugye csak otthonról, interneten, ő pedig a helyszínen, telefonálva, hírdetést feladva, helyszínre elmenve. Volt olyan lakás, ahova megbeszélt időpontra ott volt és ő már csak az 50. érdeklődő volt. Persze, hogy nem lesz meg az ilyen lakás. Amikor a tulajnál így sorakoznak az érdeklődők, persze hogy jól megnézi, hogy kinek adja oda a lakást, és két magyar informatikusnak nincs annyi esélye mint két helybéli bankárnak, vagy hasonlónak.

Így a lakáskeresés sajnos elég sokáig elhúzódott. Végül március elején találtunk egy lakást, ami szinte minden szempontból megfelelt volna. Az egyetlen negatívum az volt, hogy a belváros sűrűjében pont egy nagyobb utcára néző lakás volt, ahol 5 percenként megy a villamos. Emiatt egy kicsit vaciláltunk, aztán mire visszahívtuk a tulajt, addigra két egyetemista csaj elhappolta előlünk. Utána nemsokkal találtunk egy másik lakást, amit a mai napig nem sikerült kivenni, pedig még mindig kilátásban van.

A probléma ennél a lakásnál (mint a legtöbbnél) az, hogy nem a tulaj közvetlen adja ki, hanem egy ingatlanközvetítőn keresztül megy az egész. Sajnos ez egyrészt nagyon lelassítja a folyamatot – konkrétan a mi ingatlanközvetítőnk sz@rik az egészbe, annak ellenére, hogy ez neki szinte az ölébe pottyantott 1000-1500 EUR – , másrészt jól meg is drágítja a dolgot. Itt megint köszönetet kell mondanom a cégnek, mert hihetetlen jó arcok, és még az ingatlanközvetítő költségeit is állják egy bizonyos (nem kicsi…) összegig. Feltéve, hogy ha az ingatlanközvetítő tud adni a cég nevére kiállított számlát. Ez pedig a harmadik fájó pont, amiért még mindig nincs meg a lakás. Ugyanis számlát, csak annak a nevére állíthat ki, aki  a bérleti szerződést köti (ez én volnék). Úgyhogy a lakás még mindig célba van véve, de már másfél hónapja csak fáj miatta a fejünk.

Ergo, két hete úgy jöttem ki Karlsruhe-ba, hogy még egy biztos helyem nem volt, sőt! Szerencsére Erno-nek a lakótársa ritkán van az albérletben, úgyhogy most egy olyan srác szobájában “csövezek”, akit még nem is láttam soha. Legközelebb ápr. 16.-án jön, addigra remélem, hogy leléptünk innen. Kicsit érdekes gumimatracon aludni, illetve dobozból öltözni, de valahogy mókás. Idő közben ráadásul a költöztető cég is meghozta az összes cuccom (TV, mosógép, stb… – ami nem fért be a kocsiba idefele), akiknek eredetileg a félig-meddig-meglévő-aztán-még-mindig-nem albérlet címét adtam meg. Azt is utolsó pillanatban kellett módosítanom, úgyhogy most itt tornyosulnak mellettem a dobozok.

De tekerjünk egy kicsit vissza az időben, mert már maga az ideút is jól sikerült. Alig indultam el Budapestről, már tereltek is le az autópályáról valami hülye építkezés miatt. Egy jó 30 km-t lépésben haladva tettem meg sok-sok kamionnal és pár másik szerencsétlen autóssal együtt, akiket szintén lezavartak az autópályáról. Csak Tatabányánál lehetett visszamenni. Szerencsére utána már nem volt semmilyen gázosabb útszakasz. Bécsig lassítás nélkül mentem. Bécs előtt aztán kiszálltam ebédelni egyet, majd pár perc szünet után vissza a kocsiba és Münchenig meg sem álltam. Mondjuk ez nem teljesen igaz, ugyanis abban a pillanatban hogy a német határon belül értem belefutottam az első dugóba… Tipikus Németország. Azért itt is mázlim volt, mert 20 perc volt az egész, lépésben való haladás mellett.

A következő stopp Münchenben volt, ugyanis az egyik ex-kollégámnak vittem pár cuccot. Ez a megálló kicsit hosszabra sikerült mint terveztem. Az eredeti 20-30 perc kipakolás helyett egy egész éjszakát ott voltan. Méghozzá azért mert egy másik kollégát (aki szintén ápr. 1-el távozott a T-től) épp aznap este kellett búcsúztatni. Hát persze, hogy be kellett nézni a “party”-ra – ami leginkább abból állt, hogy bent voltunk az irodában és ládaszám fogyott a sör egy jó beszélgetés mellett.

Legalább jól kialudtam magam és csütörtökön délelőtt frissen, kipihenve indultam tovább. Karlsruhe-ig szintén nagyon jól lehetett haladni (azt a jópár építkezést leszámítva, ahol 80-as sebességkorlát volt), mindösszesen egyszer álltam meg, egy gyors ebédet betolni.

Karlsruhe-ba érve felkerestem Erno-t, hogy adjon egy lakáskulcsot, majd a cuccaim bedobáltama a lakásba és már indultam is tovább. Este találkoztunk az ingatlanközvetítővel, hogy megismerhessen személyesen is minket (eddig csak telefonon ill. e-mailben beszéltünk vele), átbeszéljük a részletekett illetve, hogy megmutassa a szerződést. Nekem itt lett elegem az öregből, ugyanis több mint 2,5 órát voltunk nála, de kb. 10 perc alatt el lehetett volna intézni a lényeget. A fennmaradó időben csak feleslegesen pofázott. Utálom az ilyen embereket, de sajnos szükségünk van rá, ha meg akarjuk szerezni a lakást.

Pénteken (márc. 30) nem sok minden történt, délután elmentem a Sparkasse-ba és nyitottam egy számlát, hogy majd legalább a fizetésem megkapjam április végén.

Holnap folytatás! (Csavar a lakáskeresésben, illetve az első lépések Németországban!)

… kicsit több, mint 3,5 évvel ezelőtt ezekkel a szavakkal nyitottam a blogomat, hogy leírjam milyenek a hétköznapjaim Budapesten. Ahogy legtöbben már valószínűleg tudjátok, ezeket a sorokat már nem Budapesten írom. 3,5 év után eljött számomra az a pont, hogy a “jobb” szócska után a kérdőjel egyre nagyobb lett, majd a szó is átfordult lassacskán “rossz”-ba. Ezért úgy döntöttem, hogy hallgatok a rokonaimra, akik már évekkel ezelőtt azt kérdezgették, hogy miért nem Németországban dolgozok (ill. hogy egyáltalán miért nem ott kezdtem el), és nekiindultam a világnak.

Az egész még tavaly decemberben kezdődött. Sőt, ha nagyon precíz akarok lenni, akkor már szeptemberben, ugyanis akkor keresett meg először egy fejvadász Németországból. Akkor még azt mondtam neki, hogy jól érzem még magam otthon, de már akkor nagyon mehetnékem volt. Aztán november utolsó napján megkeresett egy másik fejvadász is, véletlenül pont ugyanazzal az állásajánlattal. Neki már azt mondtam, hogy lássuk a részleteket!

Decemberben már nem sok minden történt, hisz a nyakunkon voltak az ünnepek, de januárban hirtelen felpörögtek az események. Január első hetében volt egy telefonos interjúm a jelenlegi munkaadómmal, akik aztán gyorsan (2 nap után) visszajeleztek, hogy megfeleltem és menjek ki személyesen egy “normális” állásinterjúra. Ez pedig január 20.-án történt meg.

Alig volt két hetem, hogy az kezdeti sokk után intézzek magamnak utat Németországba. Szerencsére a cégnél mindenki tök jó arc volt és fizették a teljes kiutazásomat, inkluzíve repjegy Stuttgart-ba, onnan vonat Karlsuhe-ba meg vissza. Sőt, még a helyi közlekedési jegyeket is fizették, így nekem a teljes út egy fillérembe sem került. Mindezt úgy, hogy még nem akár azt is mondhattam volna, hogy “Kösz, de mégsem érdekel”. Tehát január 19.-én repültem ki Németországba. Éjszakára választhattam volna hotelt is (amit szintén fizettek volna), de én inkább “couchsurfingeltem” az egyik haveromnál, aki már egy ideje kint van.

20.-án sor került az állásinterjúra, ami teljesen más az otthonihoz képest. Igaz Mo.-n is csak 2 állásinterjún voltam, de egyik sem hasonlított arra, ami Karlsruhe-ban várt rám. Fél 11-re kellett bemenni a céghez. Miután megkaptam a vendégkártyám a (leendő) csoportvezetőm fogadott és kerestünk egy szabad meetingraum-ot, ahova be tudtunk ülni. Idő közben egy másik kolléga is csatlakozott hozzánk (akit azóta sem láttam ). Aztán megkezdődött az interjú. Először röviden bemutatták a céget, hogy mivel foglalkozni, milyen termékeik vannak, illetve, hogy – ha felvesznek – akkor nekem mit kell majd csinálnom. Utána jött egy “szóbeli” teszt, két IT-problémát kellett papíron megoldani (az informatikus olvasóim szerintem együttéreznek velem, amikor azt mondom, hogy ez mennyire undorító és lehetetlen dolog…). Az első feladat még úgy ahogy ment, bár már sikerült annál is beégnem. A második feladatnál aztán végképp leblokkoltam, semmi nem jutott eszembe. De a “hóhéraim” végig jó fejek voltak és próbáltak segíteni.

Az idő közben pedig repült. Már fél 1 volt, mire a két feladaton átszenvedtem magam. Mindenkinek korgott a gyomra, így benéztünk a kantinba, hogy mi maradt a későn jövőknek. Itt ért a következő meglepetés, az ebédemet a csop.vez. fizette. Ebéd után a csop.vez. leültetett a gépe elé (közben a másik arc valahol leszakadt…) és elémtolt egy feladatsort, hogy “Tessék, van 1 órád”. Szerencsére a gép előtt már kicsit jobban otthon éreztem magam, és a feladatokat időn belül sikerült megoldani. Ezután már azt hittem, hogy vége lesz, de még mindig nem.

A gyakorlati feladatok után a főnök beültetett a (leendő) csoportomba, az egyik kolléga mellé, aki szépen végigmutogatta, hogy mit csinálnak pontosan, mivel dolgoznak, stb. Ez kicsit furcsa volt, hisz hivatalosan még semmilyen döntés nem volt arról, hogy felvesznek-e, ill. én sem írtam még alá semmit. Eközben már nem egy belső céges titkot megtudtam… A “bemutató” is egész hosszúra nyúlt, és még mindig nem volt vége a napnak. Még egyszer összeültem a csop.vez.-el és egy másik kollégával, beszélgettünk még egy fél órát, majd délután negyed 5-kor elbúcsúztunk egymástól. “Majd jelentkezünk.”

Nem sokat kellett várnom a cégre, február 2.-án már a kezemben volt a 2 példányban kinyomtatott és a magyar címemre megküldött szerződés, amit már csak nekem kellett aláírnom és visszaküldenem. Ezzel meg is volt az új állás. Akkor már nincs is más hátra, mint előre. Irány Germany!

Vagy mégse? Folyt. köv.

Egyetlen újévi fogodalmat tettem szilveszterkor, azt sikerült kapásból megszegni. A fogadalom pedig az volt, hogy rendszeresebben és főleg többet fogok blogolni. Erre már itt van az április és idén még egyetlen bejegyzés sem született. Szerencsére négy napos a hétvége (később elárulom, hogy miért), és kivételesen lesz bőven időm bepótolni az elmaradást.

Az újév viccesen kezdődött, ugyanis kapásból 2 napot ottragadtam Veszprémben. Már decemberben hazafele kezdett rosszalkodni a kuplungom, de reméltem, hogy visszaérek még vele Budapestre, és majd a szakival megcsináltatom. Hát sajnos nem bírta ki, pont ahogy odaértem Veszprémbe (a szilveszteri buliba) adta meg magát. A parkolóba még épphogy be tudtam állni a kocsival, kifele már nem igazán. Elseje ugye ünnepnap volt, plusz még vasárnap is, ergo senkit nem lehetett elérni, aki megcsinálta volna az autóm. Így maradt a hétfő. Este 11-re lett kész a kuplungszett-csere, éjfélre már fent is voltam Budapesten.

A január többi része nagyrészt eseménytelenül telt. Illetve volt esemény, de azt majd csak később fogom leírni. Annyit esetleg még érdemes megemlíteni, hogy januárban jutottam hozzá a várva várt (december 19. óta nagyon várt…) tabletemhez, egy ASUS Transformer Prime-hoz. Erről is ígértem, hogy lesz majd teszt vagy leírás, de külön bejegyzést nem fogok neki szentelni. Szimplán azért mert lusta vagyok. Legyen elég annyi, hogy a tablet nagyon szuper, minden úgy működik rajta ahogy kell. A Tegra3-as chip brutál erős, olyan grafikákat varázsol a SuperIPS+ panelre, hogy csöpög a nyálam. Az iPad 2, illetve még az “új” iPad is évekkel le van maradva. Bocs, Apple fanboy-ok, de ezt a kört az Android nyerte. A dokkoló is nagyon szuper kiegészítés, amellett, hogy plusz 6 órányi akkuidőt kapok (összesen 18 óra) gépelni is nagyon kényelmes rajta (bár kicsit szokni kell). Egyetlen negatívumként azt tudnám felhozni, hogy a GPS, ill. a Wi-fi kicsit gyenge. Valószínűleg a fém hátlap kicsit leárnyékolja. De pl. könyvet vagy képregényt nagyon kényelmesen lehet rajta olvasni és játékra is kiváló (ShadowGun, GTA III és a legújabb FruitNinja mellett csak úgy repül az idő).

A február még a plusz 1 nap ellenére is úgy elrepült a fejem felett, hogy szinte észre sem vettem ezért azt ugorjuk is. A március már kicsit érdekesebb volt. Elsősorban azért, mert kapásból március elején voltunk a haverokkal paintball-ozni. Egész jó volt, annak ellenére, hogy egy pincében voltunk és egyrészt alig láttunk a maszk mögött valamit illetve a talaj úgy csúszott, hogy jópáran pofára is estek az első pár percben.

A paintball után megtartottuk a negyedik RaSzENP-et is, amit szét kellett bontani több napra különféle elfoglaltságok miatt. Így a RaSzENP: Igen Szpesöl Edisön-t 4 (!) nap után tudtuk magunk mögött, ráadásul úgy, hogy az első nap még a Paintball előtt (pénteken) volt (Űrgolyhók megnézése majd Guitar Hero kifulladásig), a második nap közvetlenül a Paintball után (vasárnap). Nem véletlen a cím, különleges RaSzENP volt, ugyanis nem a játékon volt a hangsúly. Az egyik haveromnak már régebben megígértem, hogy meg fogjuk nézni az összes StarWars részt egy maratoni filmezés keretében. Tehát vasárnap megnéztük az első 3 részt (az új részeket), majd 3 héttel később a második hármat (az eredeti részeket). De ugye írtam, hogy összesen 4 napot fordítottunk az egészre. A negyedik nap közkívánatra került be, az eredeti 3 rész megnézése előtt még egyszer végignéztük az Űrgolyhókat azok kedvéért, akik először lusták voltak eljönni. Fotók nálam Facebook-on, ha valakit érdekel.

Március közepén jutottam először haza másfél hónap után, a hosszú hétvégére. Az volt az első munka-mentes hétvégém ebben az évben! Úgy volt tervezve, hogy ezután már nem is megyek haza (ld. később), de aztán csak nem hagyhattam ki anyukám születésnapi buliját és egy héttel később megint otthon voltam. Volt is meglepetés, mert senki nem tudta, hogy megyek.

Hirtelen ennyit az első negyedévről. Még egy téma van, amit nem érintettem, azt majd holnap vagy holnapután kapjátok meg.

Ugye milyen tök jó érzés, amikor felkelsz reggel és még emlékszel arra, hogy mit álmodtál? De legtöbbször sajnos pillanatok alatt el is felejted (kb. mire kinyílnak teljesen a szemeid). Ma kivételesen úgy ébredtem, hogy még mindig emlékszem arra, hogy mit álmodtam és ezt megosztom veletek

Helyszín: itthon, szüleimnél. A nappaliban vagyok. Zombi-apokalipszis van. Csend és hullaszag honol. Egyszer csak kopognak az ajtón. Óvatosan megnézem, hogy ki az. Sarah Michelle Gellar és Michelle Trachtenberg állnak a bejárati ajtó előtt (igen, pasi vagyok… ). Beengedem őket. Az egész álom egy némafilm. Egy szó sem hangzik el. Alig pár pillanattal később hallom, hogy jönnek a zombik. Gyülekeznek a ház előtt. Rohanok a konyhába, felkapok 2 nagykést. Az egyiket a valamelyik csaj kezébe nyomom, a másikkal eltűnök a nappaliban. Innentől kezdve nem tudom, hogy a csajok mit csinálnak. Nyílik a bejárati ajtó. Bejön az első zombi. Elindul a nappali felé. Én, támadásra készen az egyik sarokban. Ahogy megpillantom a zombit nekiugrok és hangtalanul elvágom a nyakát. A zombi elterül a földön. Kicsit arrébb húzom, hogy ne legyen útban. Közben már jön is a következő zombi. Annak is nekiugrok, beleszúrom a kést a nyakába, majd vágok neki egy új szájat. Ez is elterül. Utána várok. Nem jön több zombi. De hallom hogy kint egyre többen vannak. A házba több nem jött be. Én meg gondolkozok, hogy kimenjek és őrületes mészárlásba kezdjek (ami valszeg öngyilkos-küldetés lenne), vagy maradjak a nappaliban. Miközben ezen gondolkozok a “kamera” a szememre volt zoom-olva (mint a filmekben) és szép lassan távolít a szememtől, úgy hogy először csak az arcom látszik, majd az egész fejem. Végül kirajzolódik a testem és látom, hogy én is csak egy zombi vagyok a sok közül. Minden ami előtte történt csak emlékként maradt meg a zombi elmémben, és filmként játszódott le a zombi szemeimben. Ekkor felébredtem. Hajnal volt, már világosodott.

Hozzáértőknek 2 dolog tűnhetett fel:

1. Sarah Michelle Gellar és Michelle Trachtenberg nem zombikat öldököltek, hanem vámpírokat.
2. A zombikat úgy nem lehet megölni, hogy elvágod a torkát. Az agyat kell elpusztítani.

Na ezt fejtse meg nekem egy álomfejtő!

Konklúzió: nem mindig jó dolog, ha az ember emlékszik az álmaira.

Ahogy ígértem, következzen most a folytatás a nagy év végi összefoglalóban. Az előző post-ban elértünk az év második feléhez, ami jóval nyugisabbnak bizonyult, mint az első félév, de azért izgalomban most sem volt hiány. Utazni sajnos már nem utaztunk sehova (ennek több oka is volt), pedig szóba került hogy ellátogatunk valamelyik skandináv nagyvárosba is (Stockholm vagy Oslo lett volna a cél), sőt London-ba is pár ezer forintból elugorhattunk volna.

Augusztusban szinte semmi nem történt a hó végéig (kivéve, hogy a EuroTrip-es naplót akkor fejeztem be). Persze a megszokott dolgok itt is előfordultak, úgy mint MÁV-os “élmények”, ZP-s bulik és még egy óriási Rockélet szülinap a Dürer-ben egy Leander és WSOTW koncerttel megfűszerezve. Tehát az augusztus sem telt teljesen eseménytelenül. Ja… és azt már mondtam: vettem kocsit! Az autóvásárlás is még pont befér az augusztusba, ugyanis aug. 29.-30.-án voltunk megnézni haverommal majd végül megvenni a kis (nagy) Peugeot 306-osomat, amiről az ősök addig nem is tudtak, amíg haza nem állítottam vele (ami 2 héttel később volt csak!)

A szeptember/október szintén kevesebb eseménnyel telt, ZP-s keddi esték mellett volt egy ITSH Health Day, ahol másodikak lettünk a 2-es csapattal, Subscribe koncert a ZP-ben, a Yuk-ban pedig nagy évadnyitó buli. Lényegében ennyi lett volna – sőt ez még mind szeptemberben volt. Októberben a szürke hétköznapok mellett nem is történt semmi említésre méltó.

November újra egy “kicsit” izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen november 10.-én újra ellátogatott hazánkba egy kis együttes, akiről talán már mindenki hallott. Ez az együttes pedig nem más, mint a: RAMMS+EIN! Brutálisan jó volt a koncert, és nagyon megérte a kiemelt állóhely. Szinte középen voltam, a színpadtól alig 5-6 méterre. A tömeg elején tomboltuk végig a 3 órát, amiből az első kicsit több mint fél óra a Deathstars együttessé volt (akik szintén nagyon jól nyomták), majd egy kis átépítés után pontban 9:00-kor kezdett a Rammstein. A koncertről azért nem írtam eddig, mert egyszerűen leírhatatlan, hogy milyen jó volt. Aki igazi Rammstein-feelinget akar, annak el kell menni egy koncertre, nincs más megoldás. Amíg legközelebb jön hozzánk a Rammstein, addig is jövőre vigasztalhatjuk magunkat egy márciusi Deathstars vagy áprilisi Nightwish kocerten (előbbire tuti megyek, utóbbira nem valószínű).

Decemberben már szinte semmi nem “történt”, hisz már alig voltam fent Pesten. A sok maradék szabadságot mindet ki kellett venni, úgyhogy az elmúlt két hétben itthon lebzseltem, anyukám nagy örömére (“Már megint a gép előtt ülsz?” vagy “Ezt a lövöldözést soha nem fogod megunni?/Soha nem fogsz kinőni belőle?” Nem. ).

A következő év remélem, hogy legalább ilyen izgalmas és pörgős (és drága) lesz, mint az idei. Az biztos, hogy a januárt egy nem kicsi kiadással fogom kezdeni, ugyanis már elő van rendelve az ASUS Transformer Prime és már csak azt kell kivárni, hogy érkezzen az országba a dokkolóval ellátott változatból is pár darab.

Utólag is kellemes ünnepeket minden kedves olvasómnak. Remélem, hogy mindannyian élvezitek az ünnepeket és nem dolgoztok ti sem! Ja, és holnapra: BUÉK!!!

Ahogy ígértem, összedobok ide egy kis összfoglalót arról, hogy milyen is volt 2011 számomra. Lehet hogy jövőre már erre nem lesz esélyem, de az is lehet, hogy csak a maják szórakoznak velünk:

Ha emlékezetem nem csal, akkor 2011 volt számomra életem eddigi legmozgalmasabb és egyben “legdrágább” éve is. Ami természetesen nem baj, hisz idén olyan dolgokat láttam, tettem, amikről régebben még álmodni sem mertem. De kezdjük az elején.

Január végén 2 hetet voltam kint Münchenben – erről elég részletesen olvashattok itt, itt, itt, itt és végül pedig itt.

A február kicsit nyugisabb hónap volt, ekkor kezdtem el a Napi Idézetes bejegyzéseket, amiket azóta sajnos egész jól sikerült elfelejteni, de majd jövőre megpróbálom újraéleszteni (ez akár lehet egy újévi fogadalom is ). Azért a február sem telt teljesen eseménytelenül, hisz akkor adta az új kedvenc a Leander együttes az első (!!!) koncertjét. Természeten mi ott voltunk, valahol az 5-6. sor környékén és végigtomboltuk az egészet. Nagyon szuper volt a koncert. Azóta az együttes sajnos egy olyan irányba indult el, ami nekem már nem annyira tetszik, de továbbra is minden jót kívánok nekik!

Március/április környékén szintén nem sok minden történt, csak egy Torkos Csütörtök fért bele a meló mellett a szürke hétköznapokba, ami azért idén sokkal jobbra sikeredett mint a korábbi években (vagy csak jobban sikerült éttermet választani? ). Aztán áprilisban jött a második budapesti Leander koncert, ezúttal egy egybenyitott Yuk-ban. Sajnos ez a második koncert már nem tetszett annyira, de nem is az együttes miatt, hanem sokkal inkább a helyszínnel volt a bajom. A Yuk szó szerint az, amit a neve mond. A plafon alig több mint 2 méterre van a padlótól és ha egy rendesebb tömeg jól akarja érezni magát, az már nem megy, ugyanis kicsi a hely. De legalább 2 helyszínen voltak koncertek és mindenki talált magának valót (nekem speciel a Misfits Tribute nagyon tetszett).

Májusban kezdődött igazán a mozgolódás, és júniussal együtt a két legpörgősebb hónapot tudhattam magam mögött. Blogbejegyzés ugyan nem született, de program az volt bőven. Május közepén voltunk ugyanis a haverokkal 4 napot Athénban, majd hó végén – június elején 1 hét alatt bejártuk Eindhovent, Gran Canariát és Barcelonát. Minderről nagyon részletes utinaplót írtam, amit az archívumban meglálhattok és olvashattok. Remélem tetszik mindenkinek!

Emellett ebben a 2 hónapban ütött be nálunk a haveri körben a vásárlási- ill. eBay-láz is, melynek a keretében beszereztem egy 46″-os TV-t, egy PS2-t és egy GameCube-ot mindenféle hozzávalókkal (sok-sok játék, kontrollerek, kábelek, memóriákártyák, stb…). Úgyhogy ez a két hónap volt egyben életem legdrágább hónapja is (eddig!).

Június különlegessége volt még a 1st Annual RaSzENP is, melyet eredetileg csak azért hoztam létre, hogy ne kelljen egyedül játszani a PS2-n meg NGC-n, aztán végül akkora siker lett, hogy azóta még kétszer megrendeztük a haverokkal (RaSzENP: Reloaded és RaSzENP: Christmas Carnage) és január végén jön a 4. is! (Aki még nem tudná, vagy lusta utánaolvasni az archívumban a RaSzENP jelentése: Rohadjuk a Szobában Egész Nap Party)

Júliusban első sorban a EuroTrip naplójának megírásával foglalkoztam, amit ha megnéztak (bal oldalt katt a “July 2011″-re!) elég sok időt elvett. De emellé azért még befért egy “mini-csapatépítés” is szülőfalumban. Sajnos nem voltunk túl sokan, de ahhoz pont elegen, hogy benevezzünk a XI. Funky Feeling & Village Beach csoportversenyére és csapjunk egy nagyon szuper hétvégét a kollégákkal. Természetesen ha már itt voltak a borkóstoló sem maradhatott el, és az egész hétvégés evészet, ivászat.

Egész nyáron szorgosan látogattuk a ZP-t is, szinte minden kedden este ott lebzseltünk a rock-koncerteken majd utána a rock-diszkón. Sajnos jövőre ezt már nem fogjuk tudni megtenni, hisz a ZP-t bezárták és mostanra teljesen el is bontották az egészet. Rohadt politika…

Valamikor még a hét második felében (mindenképp még ebben az évben ) folytatni fogom az összefoglalót az év második felével, addig is kitartást és utólag is kellemes ünnepeket! Remélem, hogy mindenki örült a pulcsinak, zokninak, amit karácsonyra kapott az iPad/iPhone helyett!

2011 termékeny év volt számomra, életem eddigi legpörgősebb és egyben “legdrágább” éve is. De minderről majd később fogok beszámolni, egy nagy év végi összefoglalóban.

Előtte kockuljunk egy kicsit, ugyanis a sok pörgés mellett azért próbáltam mindig időt szakítani játékra is. Szerintem ilyen sok játékkal még soha nem játszottam egy évben, sőt, ilyen sokat még nem fejeztem be egy évben.

Pontos sorrendet már nem tudok mondani, de azért nagyjából időrendben vannak az alábbiak:

- Mafia: természetesen nem most játszottam vele először, de gondoltam mielőtt elkezdem a Mafia 2-t (ami a mai napig nem tettem meg ) felfrissítem egy kicsit az emlékeimet az eredetiből. Így tehát másodjára is végigjátszottam a Mafia-t (elsőre jó pár évvel ezelőtt került rá sor). A sztori és ahogy be lesz mutatva az egész, természetesen a mai napig világklasszis és az élmezőnyben a helye.

- Painkiller + kiegészítők: ezt a játékot már nagyon sokszor elkezdtem és sokszor el is határoztam magamban, hogy végig fogom vinni, de az idén sem sikerült. Pedig nagyon jól haladtam, annak ellenére, hogy egy nagyon szar és unalmas játékról van szó. Már valahol az utolsó előtti fejezet környékén voltam az alapjátékban, amikor is egy bug miatt nem tudtam továbbjutni (tudom, meg kéne venni eredetiben… majd ha lesz Steam-en leakciózva, akkor talán). Aztán itt hagytam is az egészet, a kiegészítőkbe nem akartam belekezdeni, nehogy valami nagyon fontos sztori-ról lemaradjak és ne értsem

- Dead Space: ezt a játékot szó szerint csak kipróbáltam, mert már évek óta “porosodott” a vinyómon az .iso-ja. De fél óra után le is töröltem, annyira nem jött be.

- Damnation: egy kevésbé neves és szerény népszerűséget szerzett játékról van szó, amit ha jól emlékszem 4 délután alatt vittem végig a nyáron. Az egész játék egy nagyon jól kialakított steampunk környezetben játszódik, gyönyörű grafikával és nagyon szuper módon kialakított játékmenettel és sztorival. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

- Saint’s Row 2: a GTA-klón első része, melyet kiadtak PC-re is, de minek? Annyira nagyon szar lett a port, hogy a játék még legalacsonyabb grafika mellett is folyamatosan szaggat, belassul (és erről nem a 9800GTX+ és a 9650-es Phenom tehetnek…). Állítólag PC-n még Xbox-emulátorral is jobban fut az eredeti Xbos-os verzió. 1-2 órán keresztül szenvedtem vele, aztán végül feladtam. De ennek ellenére megtetszett és már le is töltöttem a 3. részt, amiből a PC-s változatot remélhetőleg már értelmesebbre csinálták meg.

- Legendary: ennél jobb szóval nem is lehetne jellemezni ezt a játékot: legendary. Egy brutál szép (Unreal 3 Engine RULZ!) FPS-ről van szó. A sztori ugyan klisé, de mégis valamennyire szórakoztató. És amit grafikailag felvonultatnak, az egyszerűen észbontó. Óriási Kraken ellen, Minotaurok és teherautó méretű Griffmadarak ellen kell harcolni, egyik csata éri a másikat, szebbnél szebb robbanásokkal és effektekkel. Aki ki akar kapcsolódni és akár csak egy fél órát akar lövöldözni, annak tudom ajánlani. Egyetlen hátulütője, hogy a végét elrontották (még a végleges verzióban is van egy nagyon csúnya bug) és az, hogy a főellenség már nem akkor kihívás. De ami előtte van… legendary.

- Wanted – Weapons of Fate: már előre hallom a felhördülő játéktömegeket: egy újabb játék valami film alapján – ebből jó nem sülhet ki. Általában ez igaz is, a “megjátékosított” filmek tényleg gázosak szoktak lenni, de itt kivételesen sikerült valami jót összehozni a készítőknek. A sztori lényegében ugyanaz mint a film, de kicsit más megközelítésből. Sokat nem akarok róla elárulni, mert az spoiler lenne. A lényeg, hogy a “golyóhajlítást” nagyon jól megcsinálták és az egész játék az elejétől a végéig egy élmény.

- Grand Theft Auto – Vice City: egy újabb klasszikus, amit elő kellett vennem valamelyik nap, annyira megkívántam. Természetesen már legalább 3x végigvittem, az összes küldetés megy fejből. De nem is ez volt a lényeg, ezúttal a célom nem volt kevesebb mint a 100% megszerzése. Ami nem kis feladat, higgyétek el. Még a sok-sok netes FAQ-nak köszönhetően is megizzad rendesen az ember, mire összeszedi a 100 csomagot, megugorja az 50 Unique Jump-ot és minden kis jelentéktelen küldetést végigcsinál (mint pl. $300-t költeni a sztriptízbárban). Természetesen végül meglett a 100%.

- Grand Theft Auto – San Andreas: ha már a Vice City-t megcsináltam 100%-ra, a San Andreas sem maradhatott el, itt is meg kellett találni minden lópatkót, kagylót, lefújni az összes tag-et, stb. Sőt, itt még 100% fölé is teljesítettem, ugyanis az 70 Unique Jump *nincs* benne a 100%-ban, ergo azokat nem kötelező megcsinálni. De ha már eddig eljutottam, akkor irány az abszolút maximum. A reptéri ugrással ugyan rohadt sokat szenvedtem, de végül itt is meglett minden.

- Hydrophobia – Propehcy: a Steam-en pár hete beütött a nagy őszi leárazás, ahol is ezt a játékot is sikerült kb. 550 Ft-ért adniuk. Egy gyors tesztelés után már meg is vettem. Szuper kis játékról van szó, egy független stúdiótól. Egyetlen baja, hogy hamar vége lett, de már ígérik a folytatást. Akinek víziszonya van, az meg ne játsszon vele, mert megfullad!

- God of War (PS2): az első konzolos játék, amit valaha életemben végigjátszottam. Nagyon sokáig nem is akartam elkezdeni, mert már a címe is rosszul hangzott számomra. Istenes, meg háborús játékokat soha nem szerettem. Szerencsére a cím nem konkrétan a játékmenetre utalt, így lett a God of War-ból jelenleg az egyik kedvenc játékom! A Hack&Slash játékmenet szuper, az irányítás konzolhoz képest tűrhető és még a grafika is egész jó (46″-os TV-n meg főleg ). Így történt hát, hogy már a 2. rész is be van tárazva, és az első részből készült regényt meg is vettem és olvasom szorgosan!

- Flatout: újabb klasszikus, amit nem egész 3 délután leforgása alatt toltam végig, csupa első helyezéssel. Szintén leginkább nosztalgiázásból, hisz nemsokára megjelenik a Flatout 3!!!

- Dead Island: ZOMBIK!!! FUSS!!! Minden generációnak megvan a saját őrülete. Az eggyel idősebb generációnál ezek a vámpírok voltak, nálunk pedig a zombik. Lelkiekben szerintem minden haverom már felkészült egy esetleges zombi-invázióra és elméletben mindenki tudja, hogy mit kell tenni, mit érdemes beszerezni, mi a legjobb fegyver a zombik ellen és, hogy csak a fejét célozd! De az mind semmi, amíg ezzel a játékkal nem játszott az ember. Ez a játék tényleg felkészít egy zombikkal teli világra. Az összes zombi-elemet belerakták amit kell, a grafika csúcsszuper és annak ellenére, hogy bőven van benne RPG-elem (amit nem annyira szeretek), IMÁDOM. Tisztára olyan érzés fog el, mintha ott lennék, mintha tényleg gyilkolnám a zombikat és az atmoszférát sikerült annyira jól megcsinálni a készítőknek, hogy amikor egy sötét sikátorban rohanok végig, nyakamban az Infected-ekkel tényleg megemelkedik a pulzusom és az adrenalin-szintem és tényleg olyan, mintha az életemért rohannék. (Jelenleg az 5. fejezetnél tartok, még folyamatban a végigjátszás.)

- Need for Speed – World: mert év úgy nem telhet el, hogy ne jelenjen meg új NFS. Ugyan a World már tavalyi darab, de én csak most fedeztem fel és élvezem. Jelenleg 15. szintű a karakterem, egy Tier 1-es (Mazda Mazdaspeed 3) és egy Tier 2-es (Subaru Impreza WRX ST-I Royal Purple) autót tudhatok magaménak. A cél itt, hogy legyen minimum minden Tier-ból egy-egy autóm ill. a karaktert max.-ra fejlesszem (mert egy online játéknak ugye soha nem lesz vége… ugye WoW-osok?).

Következő projektek csak röviden: God of War 2 (PS2), Flatout: Ultimate Carnage plusz még milliónyi játék, amiket még be se szereztem, de már kinéztem magamnak.

Félbehagyott projektek, amiket egyszer lehet, hogy folytatok: Metroid Prime (GameCube) és ha végignyomtam, akkor Metroid Prime 2: Echoes, WWE Smackdown vs. RAW 2011 (PS2, 5 karrier-ből 0,5 van kész), Guitar Hero 1-2-3-meg-ami-még-van (PS2, rohadj meg Bandi!), plusz sokminden, ami itt pihen a gépemen és elfelejtettem (Blacksite: Area 51, Splinter Cell: Double Agent, Stranglehold, TimeShift).

So many games, so little time …

Csak gyorsan…

Gondolom egy-két embernek fel fog tűnni, hogy dizájnváltás következett be. Ennek több oka is van, de egyelőre nem árulom el, hogy mi az. Majd idővel, ha már publikus lesz.

A másik pedig, hogy a szerverem múlt héten “befagyott”, ami kicsit érdekesen történt. Ugyanis a legutolsó log-bejegyzés dec. 3.-ról volt, de a proxy még dec. 9.-én is működött, amikor is akartam valamit csinálni a géppel, de már semmire sem reagált. Kénytelen voltam nyomni egy hard-reset-et, ezzel búcsút mondva a 339 napos uptime-omnak. Sajnos második nekifutásra sem lett meg az 1 év , de az Uptime Project-en a 339 nappal egy méltó 69. helyezést sikerült összehozni

Csak egy gyors post-ot szerettem volna összedobni. Végre volt egy kis időm kipróbálni a Windows 8 Developer Preview-t, erről szeretnék pár gondolatot megosztani.

1. A telepítés egy AMD Phenom 9650 Quad Core CPU-n 4GB DDR2 RAM-al, VirtualBox-ba (a virtuális gép 2GB RAM-ot és 2 magot kapott) kb. 45 perc volt, úgy hogy semmi más nem futott a host-on (Win7 Ultimate). Ezalatt 2x reboot-olt a VM és sokáig bámultam a semmitmondó “Getting ready…” vagy “Preparing…” feliratokat. Ezen még kell javítani, amíg a videókban látott 2 másodperces boot-ot tudja produkálni a Win 8.

2. A hitemet akkor veszítettem el, amikor felhasználói fiókot kellett készíteni. Egy végtelenül egyszerű jelszót adtam meg (“asd” – hisz csak egy tesztről van szó), de erre nem figyelmeztetett a Windows. Aztán egy jelszó-emlékeztetőt is meg kellett adni (kötelezően, nem lehet kihagyni!). Na itt végképp veszített a 8-as, ugyanis ugyanazt a 3 karaktert adtam meg emlékeztetőnek is, mint amit jelszónak. Egy magára valamit adó OS (még akkor is, ha pre-béta állapotban van) minimum annyit le kéne, hogy ellenőrizzen, hogy a jelszó és a hozzá tartozó emlékeztető nem egyeznek-e meg, ill. hogy mennyire gyenge a jelszó. Itt minimum egy figyelmeztető ablakot elvártam volna.

3. Telepítés után megkapjuk a Windows Phone 7-ről már megismert “kockás” kinézetet (“Metro” felület). Ez mindenkinek szájíze szerint, van aki utálja, van akinek bejön. Én az első csoportba tartozok inkább. Szerencsére egy kattintással el lehet érni a “klasszikus” asztalt is (ez egy kattintással több, mint amennyit elfogadnék). Itt nem igazán változott semmi, csak az, hogy a Start gombra kattintással nem a Start Menü jön be, hanem a Metro-s felületre térünk vissza.

4. a Metro-s asztalon (nekem legalábbis) egyelőre semmi nem működött, csak a Desktop és Control Panel gombok. Még az Internet Explorer sem jön be, ha rákkatintok a négyzetére. Ez kicsit ciki még a Developer Preview-tól is.

5. Szerencsére a klasszikus tálcán van IE gomb, azt megnyomva bejön a böngésző, de még véletlenül sem a demózott 10-es verzió, aminek alul vannak a gombjai és címsávja! Egy mezei 9-es IE-t kapunk (pontos verziószámot nem tudok mondani, mert az “About” menüpontra nem lehet rákattintani).

6. Valójában azt vettem észre, hogy szinte semmire nem lehet rákattinta, a feature-ök 90%-a le van tiltva. Csak akkor tudnám, hogy mi a fenének 4,8GB az a rohadék telepítő-DVD (a Developer Tools-os változat még véletlenül sem fér rá egy sima DVD-re, DualLayer-es kell neki).

7. Lehet, hogy csak én vagyok béna, de pl. a Metro-s Vezérlőpult-ból nem tudtam visszalépni a Start Menübe. Sehol nem találtam egy Back gombot, vagy nyilat, ami visszavinne. Egyetlen megoldás: a “More Settings” átvisz a klasszikus vezérlőpultba, a klasszikus asztalra, onnan lehet újranyitni a Metro-s Start Menü-t.

8. A kijelentkezés elsőre nem sikerült, 10 percig a “Logging Off” feliratot bámultam, majd visszakerültem a Start-ra. Másodjára szintén 10 percig bámultam a “Logging Off”-ot, de legalább nem a Start-ra dobott, hanem bejött a Lockscreen.

9. Az alap-telepítés 7,3GB-ot foglal a virtuális merevlemezen. Ezt nevezem! Nem semmi egy olyan op. rendszertől, amiben kb. semmi sincs benne és semmi sem működik. Ideje lesz beszerezni egy 2nagyobb vinyót, mire a Win8 megjelenik, mert ennél már csak több helyet fog elfoglalni.

+1. Ez hogyan fog futni netbook-okon??? Azzal reklámozzák sok helyen a Win8-at, hogy még egy netbook-on is elfut. Hááát. A QuadCore-t és a sok-sok RAM-ot elég jól sikerült megizzasztania.

Konklúzió: nagyjából 1 órás tesztelgetés, kattintgatás után arra jöttem rá, hogy a WinXP, Win7 még mindig a legjobbak a Windows-famíliából és a Win8-nak még egy nagyon hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy használható állapotba kerüljön. A Developer Preview-t jó ötletnek tartom, az M$ így legalább kap némi visszajelzést, mielőtt egy új Vistát elkövetnek, de ezzel a Developer Preview-val, amit kiadtak én inkább nem égettem volna magam. A tesztekben, videókon látható verziókat nem tudtom, hogy honnan szedték, de hogy nem sok közük van ehhez a kiadáshoz az is tuti. Ne higgyetek a szemeteknek, próbáljátok ki ti is élőben!

U.I.: hol lehet lekapcsolni ezt a sz@rt? Sehol nem találom a kikapcsoló gombot… csak Log Off van… (de jó, rányomtam a Log Off-ra, most megint 10 percig nézhetem).

Ejj, de rég írtam már megint. Ami mondjuk annyira nem is csoda figyelembe véve, hogy mennyi minden történt mostanában. Kezdjük is talán az elején.

Két hete ugyanis vettem magamnak egy használt autót. A nyáron bőven tele lett a f@szom a BKV-vel és azzal, hogy a 40 fokban (ami kint volt), a buszban még sikerült fűteni egy kicsit és legalább 50 fok volt. Így mire reggel 8-kor az ember beér a munkahelyére egyszer már leizzadt. Na ebből pont elegem lett. Amúgy is már nagyon régóta tervezem, hogy veszek autót (első sorban hétvégi hazajárásra), de a pár héttel ezelőtti nagy melegig nem igazán vitt rá a lélek. A jármű pedig egy hófehér Peugeot 306 XR. Mindig is tetszettek a Peugeot-k, nagyon szép autó az összes. Először egy 406 Coupé-t nézegettem, de az eladó kicsit fasz módon állt hozzá az egészhez, ami egy kicsit a kedvemet vette, meg aztán egy akkora és olyan drága kocsira nincs is szükségem. A 306-os pont jó kapóra jött, egész jó áron sikerült megvenni egy magánembertől, végig vezetett szervízkönyvvel (ugyan nem márkaszervízben…). Aki kiváncsi rá, FB-re majd rakok fel pár képet.

A kocsivásárlás után is kicsit sűrű volt a program – és nem csak az okmányiroda, átíratás, kötelező-kötés és egyéb sok-sok kis dolog miatt. Két hete szombaton volt ugyanis az I. Budavári Sörfesztivál, ahová egyik haveromat kísértem el, ugyanis nem akart egyedül inni A fesztivált most inkább nem minősíteném, csak annyit mondok, hogy sikerült tipikusan “magyar” módra megcsinálni (drága belépő, szar ingyen sör, külön kiváltott korsó…).

Nem is voltunk sokáig a fesztiválon, ugyanis közben már javában ment a Dürer kertben a  Rockélet magazin 2. születésnapjára rendezett buli. Este 8 után nem sokkal sikerült is odaérni… de ezt mintha már írtam volna Szóljatok ám rám, hogy olyan dolgokról tépem a számat, amit már egyszer leírtam

Tehát, ugorjuk át azt a részt, ahol az előző bejegyzést még egyszer leírom és folytassuk ott, hogy múlt héten kedden a ZP-ben töltöttük újfent az estét. Ezúttal Subscribe koncert volt, akik most nem a RATM-t coverelték, hanem saját számokkal léptek fel. Őszintén megmondom, hogy abból a nagy raszta-hajú énekesből nem néztem volna ki, hogy ilyen kemény számokat játszanak. Még soha nem hallottam őket korábban (kivéve a szintén ZP-s RATM cover-t), így a RATM alapján azt hittem, hogy valami lightosabb rock-ra számíthatunk. De ez még véletlenül sem volt így. A srácok az első rifftől kezdve egész a koncert végéig olyan brutál keményen tolták, hogy lesett állal hallgattam végig. Nagyon szuper volt a koncert (végre a hangosításra sem tudok panaszkodni) és a hangulatot is csinálták rendesen. Ennyi embert még nem láttam egyszerre crowdsurfing-elni, de még olyat sem láttam, hogy a színpad előtti óriási tért komplett kiürítették koncert kellős közepén, hogy a bátrabbak körbe-körbe tudjanak rohanni, miközben pogo-stílusban elcsapnak egy-egy embert. Innen a billentyűzet mögül is nagyon nagy gratula a Subscribe-nak a fergeteges koncertért!

A Subscribe után a következő említésre méltó esemény múlt hét szombaton az ITSH Health Day volt – amolyan céges nyári buli. Minden évben megrendezésre kerül, és minden évben nagyon szuper szokott lenni, bár a tavalyi kicsit unalmasra sikeredett. Szerencsére az idén újra sikerült nagyot alakítani a cégnek, a friss helyszínnel és változatos programokkal jól eltaláltak mindent. Esetleg a DJ-t kellene csak kirúgni végre, ugyanis a videó-diszkónál szó szerint elvándoroltak az emberek hazafele. Vegye már észre, hogy senkinek nem tetszett az a fajta zene és rakjon be olyan számokat, amire táncol is valaki. A másik dolog ami nagyon tetszett az Bödőcs Tibor standupja volt: “Hiába van okostelefonod, ha ugyanazok a hülyék hívnak rajta.” És persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy volt csapatverseny is, ahol a 2-es csapat matematikailag hozzáillő második helyezést ért el! (Akinek nem esett volna le, én is a 2-es csapatban voltam )

Az ITSH-nap után a vasárnap-hétfő-kedd hármas leginkább pakolással telt, ugyanis húgom költözött vissza az albérletbe, és meg mentem át a nagyszobába. Aztán a héten más nem is nagyon történt, úgyhogy a post is ennyi lenne.

Zárásként még egy kis zene, hogy színesítsem a blog-ot és kicsit ráhangoljak mindenkit (jó előre) a novemberi Rammstein-koncertre. Made in Germany.

U.I.: majdnem kimaradt, hogy az ITSH Health Day és a Subscribe koncert között még volt egy péntek is, amikor is a Yuk-nak volt a nagy “évnyitó” metál-bulija (gondolom suliév). A Scary Guyz nyitotta az estet a Kék Yuk-ban, akik hozták a szintet mint mindig és nagyon szuper Metallica-tribute-öt raktak elénk. Utána a Vörös Yuk-ban volt egy Misfits Tribute akusztikus est, amin kicsit kevés néző volt, de személy szerint nekem nagyon tetszett. Főleg, hogy az egyik (német) kollégánk óriási Misfits-rajongó és a koncert után odament az énekeshez, hogy játszanak el még pár számot. Erre ő nemet mondott, de behívtak minket a backstage részre, ahol csak nekünk még 2 számot elnyomott az egyik énekes és gitáros. Nagyon király arcok! Köszönjük az egyedi koncertet! Az est további része kicsit unalmasra sikeredett, ugyanis már csak igazi kemény metált nyomtak a Kék Yuk-ban, ami egyikőnknek sem feküdt annyira. Reméltük, hogy lesznek Leander-számok is, hisz az együttes nagy része ott volt, de sajnos nem hallottunk egyet sem.